Egy lány. . . battyog a kora estében. . . hazafelé megy. . . úgy érzi soha nem éri el a célját, mert ahova megy, a helyet ahová nem sokára beteszi a lábát, nem érzi igazán otthonának. Olyan házba szeretne megérkezni ahol a küszöböt átlépve körülöleli a szeretet, a gondoskodás, az a bizonyos "jó, hogy hazaértél" mosoly és köszöntés.Ahol nem érzi magát teljesen egyedül és árván, ahol értékelik a lényét, azt amit csinál, és támogatják a döntéseiben. Ahol nem kritizálják minden léptét, ahol hagyják kibontakozni, hagyják felnőni, ahol hangot adhat a véleményének, ahol kiváncsiak a napjára, ahol végighallgatják. . . Annyira álomszépen hangzik mindez. . . valyon létezik ilyen hely a világon? van tökéletes családi harmónia?
Gondolom teljesen felesleges megmagyaráznom, hogy rólam van szó.Nagyon nehezen, és egyre nehezebben viselem el, azt ami itthon folyik. Egyszerűen a szükségesnél több szót nem váltok a családom tagjaival. Nagyon egyedül érzem magam, olyan elveszettnek. Nem látok kiutat, és csak reménykedem, hogy változni fog a helyzet. Annyira selejt gyerek lennék én? Miért kötnek bele minden mozdulatomba? Miért kell azt éreznem, hogy örülnének ha nem is lennék. . .
Mindenesetre alkalmat ragadnék, hogy megköszönjem minden barátomnak, hogy mellettem állnak, hogy végighallgatnak, hogy segíteni próbálnak, hogy megölelnek, hogy eggyáltalán elviselnek. . . Nagyon-nagyon köszönöm szépen, és nagyon-nagyon hálás vagyok érte.
